- szubjektív vélemény a Tolerancia napról -

Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját.

/Babits Mihály: Stilisztika és retorika a gimnáziumban/

Tolerancia. Súlyos, komoly szó. Félünk tőle, talán a jelentését se tudjuk igazán. Pedig ott van a mindennapokban: a TV-ben, az interneten, a sajtóban; kikerülhetetlenül és elcsépelten, és mi mégis félünk tőle. A hétköznapi ember nem beszél a toleranciáról, nem érzi szükségét, hogy ilyen úri huncutságokkal foglalkozzon, inkább azokra a „furi” aktivistákra és a világbékéről papoló sztárocskákra hagyja. Mégis mi beszélni való van rajta?

Nagy a rendetlenség a fejekben a tolerancia témájában, ahogy az emberi jogokról se sokat tudunk. Ha megkérdeznénk egy átlagos diákot, ugyan, el tudna-e mondani bármit is az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából, valószínűleg csak nagy bután pislogna, de ha a saját jogairól, itt, az iskolában faggatnánk, máris közlékennyé válna.

Mielőtt tévesen azt feltételeznénk, hogy ez csakis a mai generáció „érdeme” (részben persze igen), és elkezdenénk „bezzeg az én időmben” módra nosztalgiázni, sietnék leszögezni, hogy nem feltétlenül csak mi hibánk az, hogy nem vált számunkra természetessé, hogy ne mindig csak a magunk bőrét mentsük, hanem mások jogait is (el)ismerjük, és kötelességünknek érezzük tiszteletben tartani azokat. A jog kötelezettség, olyasmi, amit csak úgy tarthatunk fent, ha magunk is teszünk érte. Ezt nem tudjuk és sajnos, körülöttünk a társadalom se ezt sulykolja belénk. Nem ezt tanultuk az élettől.

Tanulhatnánk persze mást is, máshogy is, itt, az iskolában is akár: gondolkodni, vitatkozni, közösséget építeni, meghallgatni egymást és másokat. Az iskola ugyanis valamilyen szinten mesterséges társadalom, lényegesen védettebb és ideálisabb körülményeket teremtene mindezekre, mint a valódi, ha nem felejtjük el, hogy attól, hogy mű, még nem feltétlenül kell műanyagból lennie.

Valami ilyesmi lenne a Tolerancia nap is, egy kis szeglete a valóságnak, ahol biztonságosan körülnézhetünk, hogy mégis, mi minden vesz körül minket a nagyvilágban. Olyan emberekkel találkozhatunk, akikről talán mindennap hallunk, mégsem tudunk róluk semmit. Feltehetjük a magunk triviálisnak tűnő kérdéseit, amiket talán szégyellünk, de talán ami a legfontosabb: láthatjuk, hallhatjuk, kicsit meg is ismerhetjük ezeket az embereket, akik nem érdekből, nem is pénzért jöttek el hozzánk, értünk.

Idén is elsősorban gondolkodni és beszélgetni hívtuk diákjainkat, tanárainkat a tolerancianapra. Sokakban felmerül persze a kérdés, mit ér egy ilyen „lógászós” nap a gyakorlatban, mikor sokkal hasznosabb és kamatoztathatóbb lenne, ha aznap is tanulhatnánk „rendesen”. Pedig a látszat ellenére komoly oktatás folyt aznap intézményünkben, csak más formában, más értelemben. Azt már a XX. századi közgazdaságtan is megállapította, hogy a tudás bürokratikus számonkérése nem a legjobb megoldás sem a képességek felmérése, sem a tanulók ösztönzése szempontjából. Ezt a problémát pedig nem a modern technika, nem az interaktív tábla, és még csak nem is a projektmódszer fogja megoldani, hanem az intelligens beszélgetések, a gondolatébresztő viták, amire végső soron a Tolerancia nap lehetőséget nyújt.

Hisz Babits is megmondta: gondolkodni és beszélni voltaképp egy. És mindenki jobban járna, ha a kettőt egyszerre csinálnánk.