Sajnos mostanság egyre kevesebb időt szánunk az egymásra való odafigyelésre, a szeretetben való egyesülésre, mert erre "nincs időnk". Pedig néha valóban csak egy ölelés az, amire szükségünk van. Ezt pedig nem csak mi gondoljuk így.

Egy Juan Mann nevezetű ausztrál férfi kezdte el az úgy nevezett Ingyen Ölelést. Hosszú londoni tartózkodás után haza kellett utaznia Ausztráliába. Amikor a gépe leszállt Sydney-ben, senki nem várta őt a reptéren, senki nem várta haza. Az érkezési terminálban állva nézte az embereket, amint tárt karokkal üdvözlik rég nem látott családtagjaikat, mosolyognak és ölelkeznek. Szerette volna, ha valaki őt is várja, hogy valaki rámosolyogjon, hogy valaki megölelje. Így hát szerzett egy kartonpapírt, egy filctollat, kiment a legforgalmasabb sétálóutcára és felnyújtotta a táblát, mindkét oldalán a felirattal: INGYEN ÖLELÉS.

Szóval így indult. Azóta pedig egy egész kampánnyá nőtte ki magát. Sokan (fiatalok, idősek, baráti csoportok és szervezetek ...) folytatták az ő példáját több országban, hogy egy kis szeretetet nyújtsanak az embereknek. Mert arra mindenkinek szüksége van.

De miért is olyan jó dolog kimenni az utcára és idegeneket ölelgetni?

Először is, mert adhatsz valamit az embereknek, amitől jobban érzik magukat. És adni jó dolog. Ölelést adni pedig még jobb, mert ha átölelsz valakit, akkor nem csak adsz, hanem kapsz is. Jó látni az emberek arcán a mosolyt, ha nem is olyan bátrak, hogy odamenjenek és megöleljenek, mégis látják, hogy ilyen is van, nem csak az a csupa szörnyűség, amit a híradóban hallanak esténként. És persze egy hatalmas élmény, mert telíti a lelked pozitív energiákkal.

És ha már ilyen jó dolog, akkor miért ne menjen el a diákkör is?

Idén, október 24-én immár 2. alkalommal vágtunk neki a belvárosnak, néhány táblával és egy jó adag nyitottsággal felvértezve. A Nyugati pályaudvartól indultunk, végigsétáltunk az Andrássy úton, egészen az állatkertig és megöleltük mindazokat, akik ezt szívesen vették. Szerencsénkre egész jó idő volt, úgyhogy sokan kimerészkedtek az utcákra.

Nagyjából 4 órán keresztül ölelgettük a népet. Eközben sok tapasztalatot is szereztünk. A magyarok nem túl nyitottak a testi érintkezésre (talán nem hiszik el, hogy valaki minden hátsó szándék és viszonzás várása nélkül ad nekik valamit, ami ingyen van és még jó is nekik), a külföldiek viszont annál inkább. A Hősök terén például találkoztunk néhány bűbájos spanyol turistával, akik hatalmas mosollyal és kitárt karokkal közeledtek hozzánk. De öleltünk idős nénit, kislányt, kisfiút, öltönyös ajtónállót, virágárust, állami gondozott gyerekeket és kutyát is.

A végkövetkeztetés pedig a következő: szeretetből sosem elég, úgyhogy pattanj fel a gép elől, menj és ölelj meg valakit! Hidd el, nem fog fájni és még fizetned sem kell érte.